Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Valóban feltámadt!

A vallás a népek ópiuma – írta Karl Marx. De mit is értett ez alatt? Azt, hogy az egyház az örökkévaló boldogság témájának lebegtetésével elvonja az emberek figyelmét a földi élet igazságtalanságairól, és e reménység ígérete alatt kizsákmányolja őket. Ez az érv az ateisták és általában a vallás ellenzőinek körében ma is rendkívül népszerű.

Válaszul a keresztyének gyakran hangoztatják, hogy hitük nem csupán az örök életről szól. Rámutatnak a keresztyén házasság, gyereknevelés, a becsületes munka vagy a rossz szenvedélyektől való tartózkodás pozitív hatásaira, és azzal érvelnek, hogy keresztyénnek lenni nem csak az örökkévalóság miatt éri meg.

Ám azon gondolkozom, hogy – miközben a fentiek igazak – vajon nem esünk-e át a ló másik oldalára. Vajon nincs-e bennünk túlzott bizonyítási kényszer, nem akarjuk-e görcsösen megmutatni a világnak, hogy a Krisztust követő keresztyén már itt, e földi életben is mindenképpen jobban jár?

Eszembe jut Pál szava: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19) Pál bátran felvállalta, hogy a keresztyénség lényegi áldása nem e földi életben lesz a miénk. Sőt azt mondja, hogy ha az evangélium nem lenne igaz, nemcsak ugyanott lennénk, ahol a többi világi ember, hanem nyomorult vesztesek vagyunk, akiknek élete értelmetlen (l. még 1Kor 15,30–32). A keresztyénség lényege, az evangélium üzenete az örökkévalóságban nyer értelmet. Ezt a jövőben reménykedő üzenetet támasztja alá a feltámadás.

A feltámadás, s mindenekelőtt Jézus feltámadása két szempontból kritikus. Egyrészt ez igazolja Jézus személyét és küldetését. Hogyan? Úgy, hogy neki volt hatalma felvenni az életét a halálból, ahogy azt előre megmondta (Jn 10,18), ezért Ő valóban az Atyától jött Isten-ember, aki helyettes halálával kiengesztelte az Atyát értünk, megtisztított bűneinktől, és nekünk adta az örök boldogságot.

Másrészt Jézus feltámadása az, ami a mi feltámadásunkat és az Istennel való örök-boldog közösségünket is biztosítja. Simon Goulart, Kálvin egyik utódja így ír erről: „Az Istennel való örök és boldog élet […] a keresztyének hitének célja. Ez a reményük kikötője, minden vágyódásuk mentsvára, vigasztalásuk koronája: hogy ők ezt bizonyosan élvezni fogják, miután megszabadultak földi életük tűnő és nyomorúságos küszködéseiből, sőt magától a haláltól is.” Azért imádkozom, hogy tavaszi számunk cikkei elérjék e kettős hatást: a Krisztusban való mélyebb hitet és a menny reménységében való nagyobb bizalmat.